Amikor Eger városa még versenyben volt az európai kulturális főváros címért, egy – hazánkban rendhagyóan újszerű – pályázatot írt ki a város vezetése, számítógépes játék készítésére, mely magát a várost reklámozná. Amikor egyik barátom meglátta, hogy többek között a Private Moon Studios is pályázik, egyből tudta már, hogy Pierrot valami időutazós kalandjátékkal fog előállni. És bárcsak így lenne lottó ötöse is. Hiszen nem sokkal később megszületett az első hír arról, hogy az egyetlen hazai kalandjátékos társulat bizony időutazós történetet kanyarított Eger városának bemutatása köré.
Persze még ha nem is tudnánk, hogy Pierrot lelkesedik az időutazós sztorikért, akkor is elkerülhetetlen lett volna, hiszen Eger városunk utcái, házai, terei és persze a Vár is önmagukban is felérnek egy időutazással. Ha pedig mindez egy kalandjátékban jelenik meg, akkor különösen adott a képlet. A kérdés csak az volt, hogyan oldják majd meg az első olvasatra kicsit furcsa – egyesek szerint még akár nevetséges – alapötletet, azaz hogyan lesz Jámbor Zsigmondból Jumurdzsák, gyűrűjéből pedig időgép?
Azonban – még az én kritikus lelkemet is – meglepte az a bravúr, ami kisült a játékból. Anélkül, hogy poénokat lőnék le, nagy általánosságban el kell mondanom, hogy a játék története jó! Mit jó? Izgalmas és magával ragadó. Ilyen érzések (például hogy mikor érek már haza, hogy folytathassam a játékot) csak az igen jó kalandjátékoknál szoktak elfogni. Tudom, hogy a PMS-es fiúk legszívesebben keresztbe nyelnének le ezért, de az A.G.O.N. eddigi részeinél nem éreztem ilyet, ezért is volt különösen jó élményem az egész játékkal kapcsolatban, hiszen alapból drukkolok minden hazai fejlesztőcsapatnak, és éppen ezért tör le jobban, ha nem érzem a játékukban a világszínvonalat.
Érdekes, hogy pont egy olyan játékkal érték el ezt a szintet a készítők, ami nem valószínű, hogy külföldön jelentősebb eladást produkálhat (bár ne így legyen!). Csak hát Eger azért mégiscsak a miénk. Az Egri csillagok a mi kis közös kultúránk része, ami semmit sem mond egy külföldinek. Ezzel együtt – ha valahogy mégis eljut külföldre – nemcsak a játék készítői szereznek vele hírnevet, hanem – eredeti rendeltetéséhez híven – Eger városa is csodálókat szerez magának, mivel a játék igen jól visszaadja az utcák, a történelmi helyek hangulatát. Egész konkrétan például a líceum könyvtára talán még lenyűgözőbb a játékban mint a valóságban.
És akkor itt az idő, hogy technikailag is bemutassuk a játékot. Private Moon fejlesztés lévén – mivel Pierrot nagy Myst rajongó – a játék nézete forgatható, teljes panoráma nézet. Azonban a Myst és A.G.O.N. sorozatokkal ellentétben itt nem renderelt grafika vesz körül bennünket, hanem a valóságos Eger, gömbpanoráma fotók segítségével. Mint már az A.G.O.N. részek bemutatásánál is elmondtam, nem nagyon kedvelem az ilyen fajtájú kalandjátékokat, inkább szeretem a Runaway vagy Syberia jellegű, nem forgolódós point-and-click motorokat. Azonban az újszerű technika (valódi fotók) és az, hogy egy valóban gyönyörű várost látok magam körül, teljesen összebékített ezzel a fajta nézettel. Összesen több mint 600 ilyen panorámakép került a játékba, és nemcsak statikus képekről van szó: sok helyen egy-egy a képen álldogáló vagy üldögélő személy megmozdul kicsit, megelevenítve ezzel a statikus látványt.
A helyszínek között természetesen kattintással mehetünk át, és akkor az új helyszínt csodálhatjuk végig. Ezek a lépkedések néha kicsit idegesítők tudnak lenni, mivel a város „értékesebb” részein elég sűrűre sikerültek: azaz egy lépéssel nem haladunk elég sokat, és csak sok lépésben jutunk el a kívánt helyszínhez. Néha később megértjük, hogy ennek játéktechnikai oka volt (mert egy közbülső helyszínen is lesz valamilyen történés), de legtöbbször csak magát a várost szerették volna a készítők jobban megmutatni. Szerencsére azonban a főbb helyszíneket térképről is elérhetjük, azaz nem kell a város végéből a másikig lépdelnünk (megőszülnénk közben), hanem a térképünk segítségével egyből odaugorhatunk.
A fényképes helyszíneket pedig időnként filmek váltják, mivel maga a történet színészekkel és valódi filmes jelenetekkel bontakozik ki előttünk. Erre részben méltán büszkék a készítők, hiszen Magyarországon még nem készült filmes kalandjáték (nevezzük nevén: interaktív mozifilm), azonban a világon már nagyon régen vannak ilyen videós (akár még számítógépet sem igénylő, csak DVD-n lejátszható) játékok. Azonban a gömbpanorámát és a filmet együtt még tényleg nem láttam sehol. Érdekes ez ügyben a werkfilmben (mert ilyen is van a játék DVD-jén!) megemlített műszaki és dramaturgiai probléma is: egyrészt a nagyfelbontású digitális fénykép összeegyeztetése a kisebb felbontású videokamerával, másrészt pedig a színészek mozdulatának beállítása, hogy egy-egy részlet után bármelyik oda való reakció lejátszható legyen. Ez utóbbit azonban – miközben a színészek néha túl erőltetetten ragaszkodnak ehhez – a készítők mégsem használták ki, és sokszor van olyan, hogy a vágási képben (két beszélgetés között) a színész szembe néz velünk, míg magában a beszélgetésekben a végén erőltetetten jobbra fordítja az arcát.
És akkor itt az ideje a színészekről is szót ejteni. Érdekes ezt leírni, de a színészi játék szélsőséges a (majdnem azt írtam: filmben) kalandjátékban. Ez alatt azt értem, hogy az idősebb magyar színészek bravúrosan jók. Az emberben felötlik a kérdés, miért hanyagolják őket mostanában a filmjeinkben? Mindeközben a főbb szerepeket játszó színészek elég közepes – vagy az alatti – alakítást nyújtanak. A főhős még nem is annyira, de a partnernője... Igazi szerencse, hogy mivel játékról és nem filmről beszélünk, mindez eltörpül az élményben, amit azzal élünk át, hogy mi irányítjuk a történést, mi haladunk előre a sztoriban, és önkéntelenül is szemet hunyunk egy-egy alul vagy túljátszott jelenet felett, mivel végeredményben rólunk van szó, mi vagyunk a főhősök. Itt szeretném kiemelni a készítők zsenialitását abban, hogy sikerült megszerezniük Jumurdzsák (és unokája) szerepére Bárdy Györgyöt, aki több generációnak is maga a megtestesült Jumurdzsák.
A játékban az is nagyon jó, hogy nem csupán rejtvények megfejtésének láncolata, hanem igazán magával ragadó története van, mely önmagában is hajtja a játékost és maguk a rejtvények – hiszen ezek nélkül mégsincs igazi kalandjáték – sem túl idegtépően bonyolultak vagy megoldhatatlanok. Ha mégis – Pierrot zenész fülének talán nem lehetetlen, de a tone hangok hallása után kitalálni egy kaputelefon kódját számomra megoldhatatlan volt – akkor a játék önmagában rejti a megoldást, és túl tudunk lépni rajta. A feladványok között van például különböző nyomok összegyűjtése a városban (például egy régiségkereskedőnél bizonyos tárgyak felfedezése), Gárdonyi titkosírásának megfejtése (három betű alapján egy teljes üzenet kisakkozása), vagy egy versike alapján egy címerpajzs képének összeállítása. A játék amúgy egyáltalán nem rövid! A dobozon 20 óra játékidőt tüntettek fel, és mi talán ennél egy kicsit kevesebbet játszottunk vele, de valóban közel annyi volt.
Érdekes még a játék azoknak, akik nemrég jártak Egerben, vagy rendszeresen fordulnak meg a városban. Hiszen ismerős dolgok tűnnek fel, emlékeket idéz fel a játék: „ha itt befordulsz, kell ott legyen egy meki” vagy „emlékszel, itt láttuk azt a vicces bácsit”, stb. Mondjuk az megérne egy külön cikket is, hogy milyen lehet ezzel a játékkal játszania egy olyan embernek, aki Egerben lakik. Plusz apró poénok is vannak a Jumurdzsákban. Persze főleg a történetet előadó színészek játékában, de akadnak rejtett tudatos és véletlen bakik. Előbbire példa a középkori Egerben megpillantható A.G.O.N. CD-tok a polcon, vagy a fejlesztők neve egy kaputelefon tábláján, míg utóbbira a gömbpanorámán időnként megpillantható fotóállvány, vagy a kívülről és belülről is "Nyitva" feliratú tábla az utazási iroda ajtaján.
Összegezve tehát a Jumurdzsák gyűrűje nem csak tiszteletből kötelező darab a magyar kalandjátékosok számára, hanem azért is, mert megérdemli. Mert egy jól sikerült játék. Ezen kívül érdekes lehet kalandjátékkal még nem találkozott játékosoknak is, hiszen annyira nem nehéz, de ha megragadja őket a történet, a kihívás vagy akár a szépség, akkor lehet, hogy új rajongókat is szerzünk ennek a – reneszánszát élő – stílusnak. Ez azért is fontos, mert a kalandjátékokkal való játszás nem feltétlenül magányos sport, mint mondjuk egy FPS vagy RTS. Kalandjátékot kettesben vagy csapatban igazán jó játszani: valaki irányít, a többiek pedig tanácsokat adnak, gondolkodnak, és főleg izgulnak. Olyan, mint barátokkal megnézni egy jó filmet, csak még annál is jobb, hiszen mi magunk is kellünk hozzá: a döntéseink, a logikánk vagy a fantáziánk. Egyedül könnyen elakad az ember, azonban társakkal hamar túllendülhetünk minden akadályon, miközben beszélgetéseinkkel még jól is szórakozunk.
