Rise of the Argonauts

A görög mitológia gazdag mondavilága viszonylag kevés játék történetének szolgál alapjául, pedig ugyanolyan színes hátteret tud nyújtani egy számítógépes játékhoz, mint a gyakran használt fantasy klisék és a világháborús témák. Így különösen üdítő volt a Rise of the Argonauts bejelentése, melynek története az aranygyapjú legendáján alapul. A Liquid Entertainment, aki valós idejű stratégiai játékokkal (Battle Realms, War of the Ring, Dragonshard) alapozta meg hírnevét, most egy akció-RPG hibridben látta a görög mítosz megvalósításának legmegfelelőbb formáját.

A Rise of the Argonauts sztorija a játék legmegkapóbb elemei közé tartozik. Iaszón királyt alakítjuk, akinek élete szerelmét éppen a házassági ceremónián gyilkolja meg egy mérgezett nyílvesszővel egy, a „Feketenyelvűek” klánjába tartozó orvgyilkos. A bosszú kivitelezése után Iaszón, és ezáltal a mi végcélunk is a gyönyörű Alkemé felélesztése lesz. Ennek érdekében első úti célunk a delphoi jósdába vezet, melyet követően három szigeten (Mükéné, Szária, Küthéra) kell meglelnünk az aranygyapjúhoz vezető utat, mely varázslatos tárgy lehetővé teszi kedvesünk feltámasztását. Tehát látható, hogy egy érdekes és izgalmas történet bontakozik ki, melyben olyan társakkal az oldalunkon fogunk harcolni, mint az óriási erővel bíró Herkules, a rettenthetetlen harcos Akhilleusz, a mesteríjász Atalanta és a mágikus képességekkel bíró Pán. A tetszetős történet azonban nem igazán tud úgy és olyan minőségben életre kelni, mint amekkora potenciál benne lakozik. Ennek több oka is van, így vegyük sorra a játék különböző aspektusait.

A játék fejlődési rendszerét és RPG elemeit egész ötletesen, egyedien alakították ki. Küldetésünkben négy isten segít minket, és hozzájuk való viszonyunk befolyásolja a játékmenet sok különböző részét. Az, hogy Árész, Athéné, Hermész vagy Apollón kegyében járunk el, harci képességeink mellett a dialógusok válaszlehetőségeiben is megnyilvánul. A fegyveres jártasságot tekintve Árész esetén a buzogány, Hermészt dicsőítve a kard, Athéné kegyeit keresve a lándzsa, míg Apollón napisten tanításait befogadva a pajzsunk mestereivé válhatunk. A fejlődésünk nem klasszikus értelemben, azaz XP vadászattal történik, hanem a különböző tettek isteneknek történő „felajánlásával” kapunk új képességeket. Tehát egy-egy küldetés sikeres teljesítését, a párbeszédekben egy istennek kedvező válaszok adását, vagy konkrétabb példát adva 35 ellenfél lemészárlását ajánlhatjuk fel a különböző isteneknek, akiktől ezért különböző harci tulajdonságokat, képességeket kapunk cserébe. Ezek aktív vagy passzív harci képességeket jelentenek (pl. isteni varázslatok, ideiglenesen nagyobb támadóerő vagy védelem), amelyeket egy Diablóhoz hasonlatos képesség-fán fejleszthetünk. A probléma csak az, hogy az RPG elemeket eléggé leegyszerűsítették a játékban: nem érezzük igazán karakterünk fejlődését, nem lesz több életerőnk vagy varázserőnk, nem lépünk klasszikus értelemben vett „szinteket”. Csak az egyre jobb felszereléseink fognak nagyobb védelmet és támadási képességet nyújtani. De ezek terén is korlátozottak választási lehetőségeink: a történettől függően idővel találunk jobb páncélt, erősebb fegyvereket, és kész. Nincs hagyományos inventory, tárgyrendezgetés és egyéb RPG-s finomságok. Ugyan van egy bázisunk, az Argó nevű hajónk, amely bővül és szépül utazásaink során, de ez sem éri el például a Knights of the Old Republic vagy a Mass Effect űrhajójának kidolgozottságát.

A dialógusok rendszerét és tartalmát tekintve találkozhatunk jó és kevésbe üdvös megoldásokkal. A jó rész abban lakozik, hogy a Mass Effecthez hasonlóan itt is több választással tudunk élni a párbeszédekben, melyek a felelet tónusát vetítik előre, és nem konkrét válaszlehetőségek közül válogathatunk. A különböző válaszok egy-egy isten hangszínének megfelelő felelet takarnak, így aki például csak az Árész-féle harci képességeit akarja fejleszteni, mindig a háború istenének tetsző válaszokat fogja adni. A kevésbé jó megoldások közé tartozik, hogy a teljesen eltérő válaszok nem generálnak más végkifejletet a dialógusból, a döntéseinknek nincs igazán súlya, mint az említett Mass Effectben. Tehát a linearitás itt is érződik a játékban. Mindemellett rengeteg párbeszédben fogunk részt venni: körülbelül a játékidő felét teszik ki a dialógusok. Ennek ellenére mégis sok helyen unalmas, hosszú, érdektelen, semmitmondó szövegeket kell végighallgatnunk. Harcostársainkat sem ismerjük meg igazán: nagyon kevés és felszínes az eszmecsere bajtársainkkal, pedig végig az oldalunkon harcolnak. Lehetett volna mélyebb karakterábrázolás Herkules, Akhilleusz, Atalanta és Pán esetében is, hiszen mind színes, érdekes mitológiai karakterek.

Térjünk rá a Rise of the Argonauts akció részére, a harcra. Nos, az egyszerűsítés és a linearitás a küzdelmekre is rányomta a bélyegét. Hiába van a sok elnyerhető harci képesség és isteni varázslat, alapvetően az általunk kivitelezhető kétféle támadásra redukálódik a legtöbb harc. A gyors, egyszerű csapás és a lassabb, de erőteljesebb suhintás kombinációjával, valamint az elnyűhetetlen pajzsunkkal való védekezés segítségével le lehet verni ellenfeleink legtöbbjét. Az ellenfelek viselkedése könnyen kiismerhető, repetitív; a mesterséges intelligencia egyszerű támadási rutinokkal esik nekünk. Maximum a főellenfelek fognak némi kihívást nyújtani, amelyek legyőzéséhez megfelelő időzítésre is szükségünk lesz. Emellett sajnos harcostársainkat nem tudjuk irányítani, még parancsokat sem adhatunk nekik, így tőlünk teljesen függetlenül csépelik, osztják ellenlábasainkat. Bár a sérülések megjelenítése jól sikerült, trancsírozhatunk, amputálhatunk kedvünkre, azonban ez nem lesz túl nagy befolyással a harcra. Azért a sok negatív megjegyzés ellenére nem olyan gyászos a helyzet; alapvetően élvezhetőek az összecsapások, csak túl egyszerű lett a kivitelezésük.

A játék irányításával nincs semmi probléma: TPS nézőpontból irányítjuk az eseményeket, és a jól bejáratott irányítási sémákkal könnyen el fogunk boldogulni. Rossz kamerakezelés csak néha fordul elő, és akkor sem vészes mértékben. Azért egy jelentős negatív tényező az irányítást tekintve is megemlítendő, méghozzá a mini-térkép körülményes elérése. Ugyan nem jó a játékteret mindenféle ábrával, statisztikával és almenüvel korlátozni, de a térkép külön menübe való elrejtése egy akció-RPG-nél nem jó ötlet. Az útirány keresése miatt többször külön menübe lépegetni egy idő után bizony frusztrálóvá válik.

A Rise of the Argonauts grafikájára nem lehet panaszunk, az Unreal Engine 3 segítségével nagyon karakteresen, művészien alkották meg a görög mitológián alapuló fantáziadús helyszíneket. A karaktermodellek nagyon jól sikerültek, amelyben elismerés illeti az egy részüket készítő, hazai illetőségű 3D Brigade munkáját is. Az animációknál és a karakterek mimikájánál ugyan néha találkozunk pár fura megvalósítással, valamint némely tereptárgy, környezeti elem eléggé elnagyoltra sikerült, az összkép mindenképpen pozitív. A játéknak nincs magas gépigénye, bár néha belassul sok tereptárgy megjelenítésénél. A hangok, szinkronhangok és a játék zenéje általában véve a közepes szintet ütik meg, külön pluszt jelent a hazai forgalmazó által teljesen magyarra fordított szöveg, amely színvonalasra sikerült.

Mindent egybevetve a Rise of the Argonauts egy átlagos, közepes játékprogram lett. Azért is fájó ezen kijelentés megtétele, mert a kiváló történet és a reményekre okot adó előzetes információk alapján egy nagyon jó játék készülhetett volna a témából. Sajnos azonban a megvalósítás nem sikerült olyan kiválóra, mint amekkora potenciál rejlett az alapötletben. A leegyszerűsített akció-RPG alkotórészek egymást gyengítik, és a túlzott linearitás, valamint a sok helyen kidolgozatlan játékelemek rontják le a görög mitológia fenséges opusában rejlő lehetőségek kibontakozását. Így sajnos nem más a Rise of the Argonauts, mint egy 10 óra alatt végigjátszható, lineáris szálú kaland, amelynek a doboza valószínűleg a polcon fog porosodni, miután megcsodáltuk az Iaszón király történetének végét lezáró animációt.