"Please, stand up for the national anthem."
...és leketyeg a szovjet himnusz a Vörös Hadsereg zengő, magával ragadó előadásában.
Komolyan.
"Thank you, comrades!"
Főmenü.
Amint lehetőség adódott rá, hogy teszteljem a Stalin vs. Martianst, mi sem természetesebb, minthogy kapát-kaszát elhányva csaptam le rá, hiszen – azt hiszem, ebben megegyezhetünk – ez körülbelül akkora kihívás és önismereti tréning, mint egy Greenpeace-esnek bálnára vadászni robbanószigonnyal. Bevallom férfias őszinteséggel, gondban is voltam, hogy hogyan markoljak rá a témára, miközben a widescreen sarló-kalapács fölött tűnődtem. De hamar rá kellett ébrednem, hogy ezt a játékot csak kétféle módon lehet egészségesen megközelíteni: Vagy a három bölcs majom módjára minden értékesebb szenzorunkat befogva/lefogva megpróbálunk nem tudomást venni arról, hogy fajunk ilyen produktumokra képes; vagy agyunkat lehúzva a vécén akkora, vagy nagyobb elborultsággal öleljük keblünkre, mint amekkora elborultságból a SvsM megszületett. Tekintettel arra, hogy munkában kérlelhetetlen, kötelességtudó állampolgár/elvtárs énképe él bennem, csakis az utóbbi jöhetett számításba, úgyhogy elindultam a hűtő felé valami térfogatszázalékost keresni.
A kerettörténet csillagos ötös. 1942 nyarát írjuk, ekkor – ha még rémlik valami a történelemkönyvekből – a csúnya, gonosz nácik éppen kigyalázták még a görcsöt is Oroszország Anyácskából. A marslakók persze pont ekkor vettek ki egy kis szabadságot némi kirándulásra Szibériába, ahol, miután a pikniket unalmasnak találták, ugrottak a következő napirendi pontra és elkezdtek mészárolni. Nnu, nacsalnyik, mostan annyi volna a teendő, hogy megfog egy-két tankot és elvtársat, és szétrúg velük egy-két marsi feneket, akárhol is legyen az rajtuk. Tiszta?
A játékmenetet alárendelték az esztelen pusztításnak. Felejtsd el az L/24-es 75-ösök páncélátütési mutatóit a valószínűségszámítás keretein belül, a talaj állapotát figyelembe veendően a lánctalp talajnyomás-értékeit, a zászlóaljak logisztikai szerveződéseit. Felejtsd el az "easy-normal-hard" felosztást, felejtsd el a lőszerutánpótlást, a zászlófoglalást, a komplex légitámogatást, az égegyadta világon mindent – csak húzd a ravaszt! Az ember rányom a New Game-re, aztán öl. Egyszerű, mint a kőbalta. (Aki nem hiszi, tekintsen bele a kézikönyvbe. Tömény hat oldal lényegi információ, ebből persze egy a címlap.) Ömlik feléd a marsi áldás a napraforgótáblákon keresztül, amely – a fejlesztőket szabadon idézve – nagyjából úgy néz ki, mint egy Walt Disney-rajzolta melegfelvonulás, Te pedig headbangelsz a zenére és küldöd előre a BT-ket. Illetve szeded a power-upokat. Ettől sem kell megijedni, mindezen bonyolítás kizárólag azért került a játékba, hogy még hatékonyabban ölj. Ezt gondolom nagyjából úgy kell elképzelni, hogy Ivánunk belerúg egyet a kicsi zöld hullába, majd "Davaj csaszü!" ordítással rászíjazza a karján talált valamit a PPSh-ra, ami ettől lézerágyú lesz. A játék igazi szellemiségét viszont akkor teszed magadévá, ha erre rávágod: "Kit érdekel? Lényeg, hogy hullanak tőle, mint a legyek."
Apropó játékmenet. Sokat agyalni a taktikán nem kell, ha van rá időnk, akkor távolható önjáró tüzérségünket kicsit hátrébb küldhetjük, de egyébként is lassabbak, mint a BT-7-esek. Az esetek zömében tehát az ötéves terv annyi, hogy kijelölünk mindenkit, és szép szakszóval "rush!". A gyógyító power-upokat mindig a legramatyabb egységgel vetessük fel, mivel ez mindig 100%-ra tölt, még egy T-35-öst is összehegeszt. Csodálatos ez az idegen technológia! Zsetonjainkból mindig töltsük fel a támadás előtt csapatainkat erősítéssel, mert maximális tűzerő minimális saját veszteséget jelent; de annyi pénzt mindig hagyjunk, hogy támadás előtt benyomhassuk a dühöt, vagy a szovjet himnuszt. (Olvasóm józanságomba vetett hite nyilván valahol ezen a ponton kezd végérvényesen meginogni...) Ekkor katonáink glóriával a fejük felett, hőskölteménybe illő módon tapossák ki a lelket még magából E.T.-ből is. Akikből amúgy jó multikulti módjára akad rengetegféle. A különböző, virágozzék ezer virág-elvére építő színű cseppfejű ágyútöltelékektől kezdve a háromszemű távköpőkön át (őket mindig kísérjük kitüntetett figyelemmel, ami a deportálásokat illeti!) a Doomból lop... szerzett egyszemű, lebegő démonig (Ő konkrétan a szemét a szájában tartja, amivel egyébként lő. Mármint, ránk köpi. A szemét. Logikus.), amit csak nyolc vodka fölött hallucinálni bír az ember, minden akad itt. A kék, kövér elefántokhoz túl közel ne kerüljünk, mivel ormányuk – természetesen – lángszóróként funkcionál, ellenben lassúak, távolról kipipálhatóak, akárcsak az ugráló gombák. A cseppfejűek pedig nyugodtan körbefolyhatnak minket, ekkor ugyanis az elhalálozottakból kipotyogó power-upok automatikusan felvételre kerülnek. Ez a győzelmi recept – tömegtámadás és Urrraaa! Urraaa! a küldetések kupacán keresztül, amelyek...
...végső soron változatosak. Változatosan variálják a "takarítsd ki a pályát" sémát. Míg az egyik esetben az imperialista marslakók gonosz szemű fáit kell fogpiszkálóvá lőni (mivel fura színű taknyot terjesztenek, ami nyilvánvalóan teljességgel elfogadhatatlan a kommunizmus számára), addig egy másik esetben az Ősi Vörös Mágiát kell segítségül hívnunk bizonyos oltároknál, hogy a pályán kószáló, háztömb méretű rakétás hernyót átküldjük az ortodox mennyországba. Maga az egész játék az első öt percben az ember biztosítéktáblájának 64%-át kivágja, nagyjából húsz perc múlva mintha unalmat érezne az egyszeri játékos, végül úgy a harmincötödik perc környékén azon kapja magát, hogy kissé xenofób módon könyékig gázol az idegen vérben, például T-34-essel, amely minden orosz játékban megtalálható, többek közt a Tetrisben.
Bizonyos időközönként – amikor már kezdenénk hozzászokni a nonstop őrülethez, mint földigiliszta az egyenáramhoz – kapunk az arcunkba a küldetések után néhány "átvezetőt", amelyek ismételten felérnek egy intellektuális tökön rúgással. Részletezni nem részletezném, olvadjon le más reaktora is. :-)
A grafika bűn ronda és egyben pofás. Ezt az ambivalenciát úgy oldanám fel, hogy ronda ugyan, mégis bájos, végső soron illeszkedik a játékhoz, talán "értelmetlen" és "hangulatromboló" is lett volna valami kőkemény grafikával ellátni. Ami viszont határozottan nem tetszik, az az, hogy orosz/szovjet módra optimalizálatlan. Személy szerint már a 3D-t is fölösleges flancnak tartom ide, az egységek nem olyan kidolgozottak, hogy huzamosabb ideig gyönyörködjünk bennük alacsonyról, a kameraforgatást pedig egyedül a városban használtam. Ha nem látsz be egy fa mögé, nem a kamerát kell elfordítani, hanem el kell taposni a francba – értem?
Hadjárataink során káposzta-, és napraforgóföldeken gázolunk keresztül (Itt mindenki kulák?), majd amikor már épp kezdenénk megunni őket, kiruccanunk egyet magára a Marsra is, hogy aztán visszasírjuk a drága jó Anyaföldet. A víz meglepően jól néz ki, már amennyiben visszaképzelem magamat a S.W.I.N.E. idejébe, az effektek némelyike pedig korrektül a helyén van. A hangok kevésbé, sok az ismétlődés, és a zene hosszútávon viszonylag kényszerzubbony-pozitívvá teheti az embert.
Ami viszont pozitív meglepetés volt, az a – csúnya általánosításokat cikkhez csomagolva – a szovjet-orosz játékokra jellemző bugtömegek elmaradása volt. Konkrétan egyszer, az idegen portálnál húztam magasabbra a csápjaimat, amikor a többtonnás dögjeim úgy mentek át a fal nyílásán, mint a gördeszkás a szocreál csőkorláton. Kifagyást is mindössze egyszer tapasztaltam, ami a játék jellegét tekintve nem tudnám megmondani, hogy feltétlenül pozitívum-e. :-)
Nehéz dolog tehát megmarkolni a Stalin vs. Martianst, valahogy állandóan kicsúszik az ember markából, mindazonáltal ha van játék, ami egyszerre kreatív és rúg fel minden racionális korlátot, akkor az ez. Ez menti meg egyébként, mert mint játék, egyébként kapna egy gyengébb középszerűt. De hogy társadalmunkban hiánypótló szerepet tölt be, az teljességgel megkérdőjelezhetetlen. Így hát, drága elvtársaim, tárazzátok be a csákányokat, a rothadó kapitalizmus már a fejünk felett lebeg!
"Shall we dance?"
